Bár a barnaságom már megfakult, az emlékeim még nem, de mielőtt a múlt ködébe vesznének, folytatnám is a beszámolómat.

A legfontosabb dolgot nem is meséltem nektek, mégpedig azt, hogy minden egyes este étteremben ettünk! Már emiatt is maga a mennyország volt, hiszen az egyik legjobban vágyott dolog az életemben az étterembe evés. Imádom! Viszont amit soha, de soha nem tudtam volna elképzelni , az az, hogy meg lehet unni azt is. Na tessék! Az utolsó két napban arról ábrándoztunk, hogy mi lesz az első dolog, amit főzni fogunk, egy nagy cuppogós körömpörköltre vágytunk leginkább, egy jó bikavérrel (végül sajtostészta lett, mert késő este értünk haza). Az első napokban minden este más-más helyre mentünk, a tulajék is ajánlottak egy éttermet, (Konoba Ferral a neve) mi is keresgéltünk. Érdekes módon egész Herceg Noviban nagyon hasonló az éttermek kínálata, (tulajdonképpen nem is olyan érdekes,hiszen adottak az alapanyagok) a minőségben van inkább különbség.

Ez a hely volt ízileg a legfinomabb, nagyon kifinomult volt, szép tálalás, gazdag borkínálat, (de nagyon drágán) mi mégis egy minőségre kicsit gyengébb éttermet kedveltünk meg, olyannyira, hogy azt vettük észre, hogy egy pár nap után minden este ugyanoda megyünk. Nem is tudom, hogyan alakult így, talán az is hozzájárult, hogy egész nap bicikliztünk, elég sokat (a csúcs a 100 km volt) és esténként már annyira fogytán volt az erőnk, hogy nem akartunk még egy csomót sétálni, kísérletezgetni, ez pedig a közelben volt. Annyira hangulatos volt, szólt a népzene, ami nagyon hasonlít az arabhoz, tele hajlításokkal, nagyon élveztük. Az étterem mellett volt egy kosárlabda pálya, a gyerekek ott edzettek, játszottak, összességében akkora élet volt, a helyiek jöttek-mentek, mindenki köszöntötte a másikat, megálltak kicsit beszélgetni, annyira meghitt, és családias volt az egész. Olyan most ott, mint itthon a gyerekkoromban, olyan boldog, és romlatlan. Nem hajkurásszák a pénzt, nem virítanak, szerényen élnek, de elégedettnek tűnnek.  

A pincérek nagyon kedvesek voltak mindig, sosem tolakodóak, de elég volt egy szemvillanás, és már ott is termettek. A black rizottójuk fantasztikus volt, ha arra jártok, mindenképpen kóstoljátok meg. Természetesen itt is ugyanazok a borok voltak, mint amiket az előző blogomban mutattam nektek, szóval söröztem itt is, mígnem utolsó este rákérdeztem az étlapon látott szerbül írt dologra, ami a borok címszó alatt futott, hogy az mi? Hát nem kiderült, hogy fröccs??? Illetve bor, ásványvízzel. Azon nyomban kértem kettőt, sőt megtanítottam a pincért a nagyfröccsre. Az egyik vacsi után, még egy picit sétáltunk, és hihetetlen módon sikerült találnom egy Wine and Chocholate bar-t. Betérve csak egy szép kis takaros süti bolt volt, de a pincérlány hátravitt minket az erkélyre. Nagyon nehéz megfogalmazni, hogy milyen érzés volt ahogy oda beléptünk. Leírhatatlanul édes, bájos, elbüvölő varázsvilág várt ott ránk. Szerintem a tündéreknek ilyen lehet az otthona. Egy pici kis hinta, minden csupa csipke, virágok, pillangók, de nem giccsesen, hanem nagyon ízlésesen. Mintha egy mesébe csöppentél volna. Szólt a kellemes jazz, ahogy ott ültem a hintában, lassan ringatózva, bort kortyolgatva, úgy éreztem, hogy örökké itt tudnék maradni. Megállt az idő, és végtelen nyugalom volt. A felszolgáló lány is nagyon kedves volt, ketten kértünk egy sütit, hozott két kanalat, beszélgetett velünk. Ha mindez még nem lett volna elég, volt bor! Jó bor! Vörös desszertbort ittunk, ami nagyon hasonlított a portóihoz. A számla? Nevetségesen olcsó! Aztán annyit jártunk oda, hogy teljesen összebarátkoztunk a lánnyal, aki  az utolsó esténken  megetetett minket egy csomó sütivel, már a fülünkön jött ki, de persze nem lehetett megsérteni. Mindenkinek azt kívánom, hogy egyszer legyen része egy ilyen szép nyaralásban, ahol csak kellemes csalódás éri az embert, egyik ámulatból esik a másikba, a természet lenyűgüző szépségéről nem is beszélve! 

Lapzártakor jött a hír, végre van saját pohara a tokaji furmintnak! Nem is akármilyen, Riedel kristály! Ezt is megértem!