Otthon voltam Gyulán két hete, vagy talán volt az már három is. Talán sokan hallottatok már róla, hogy van nálunk egy nagyon jó állapotban megmaradt vár, amely az alföld vidékeinek egyetlen, épen megmaradt gótikus téglavára. Ennek a várnak a tövében rendezik meg évről évre a Végvári estéket. Nagyon jó hangulatú, sok fellépő van, kézműves dolgok, korhű ruhák, játékok, stb. A keresztfiam íjászkodik, és nekik pl. az volt a feladatuk, hogy éjjel kinn kellett aludniuk a várnál, az esetleges török ellenség "támadása" miatt. Mikor ezt elmesélte, eszembe jutott, hogy vajon milyen is lehetett az, amikor "élesben" ment a harc, és erről mindjárt eszembe jutott, hogy hogyan is védték a mieink a várat, szerte az egész országban a várakat, például Egerben  és innen már csak egy lépés volt, hogy arra gondoljak,hogy miért is lett bikavér a bikavér, és ha már a bikavér, akkor hungarikum, és ha hungarikum, akkor  nem csak egy van, szóval miért ne írjak erről? Hogy hogy jön ide a bikavér?  Lássuk hát a  legendát...

Eger,1552. Az oszmán birodalom teljes térhódítása Magyarországon. Hatalmas seregek, hatalmas túlerő. A várban elkeseredett küzdelem folyik, 2000 védő ellen a 40 ezres török hadsereg. Hiába minden buzdító szó Dobó István szájából, fáradnak a katonák. Látván, hogy itt ez már nem segít, a pincéből bort hozat, hogy új erőre kapjanak az emberek. Úgy ahogy volt, hordóból, kancsóból meghúzták jó alaposan a finom egri vörösbort, és láss csodát, mindjárt magasra hágott bennük a harci kedv, és újult erővel vetették bele magukat a csatába. A mélyen vallásos és babonás törökök, akik a hitük miatt nem isznak, nem tudták, hogy mi az a sűrű, sötét piros folyadék, ami a harcosok állán csurog lefelé, azt gondolták, hogy a vad, hitetlen magyarok a bikák vérét isszák! Meg is futamodtak! Hát így történt, hogy ez a maroknyi kis csapat elbánt a nálánál sokkal nagyobb sereggel. 

Sajnos a legenda aligha igaz, de mindenesetre nagyon jó történet. A történelmi hagyatékok csak a 19. században tesznek említést a bikavérről. Érdekesség a dologban, hogy a bikavér nevet annak a városnak a szülöttje találta ki, akik Eger mellett egyedüliként használhatják a bikavér elnevezést. Ez a város Szekszárd. A költő pedig Garay János volt.  

A bikavér a szintén hungarikumnak számító pörkölt mellé tökéletes párosítás. De ihatjuk vadak mellé és általában erősebben fűszerezett ételek mellé.

Következő őshonos fajtánk a juhfark. Somló az igazi hazája. Ha hiszitek, ha nem, ehhez is tartozik egy monda. Ennek a gyökerei egészen a XVIII. századig nyúlnak vissza. A főúri házak elsőrangú bora volt, ugyanis úgy tartották, hogy aki somlói juhfarkot iszik, nagyobb eséllyel nemz fiú utódot ( és ugye abban a korban az öröklés miatt ez elég fontos volt). Nem véletlen kapta a "nászéjszakák bora" elnevezést. A somlói boroknak nagyon karakteres, férfias savai vannak, ez is erősíti ezt a hitet, és ha nem hiszitek, menjetek el Somlóra és járjatok utána, hogy mennyivel több fiú születik ott. És hogy miért hívják juhfarknak? Azért, mert a fürtje igen- igen hasonlatos egy juhnak a farkához. Természetesen az ott élők gyógyhatásúnak tartják ezt a bort. :-) Én nem nagyon kedvelem, mert nagyon "kemény" bor, tényleg erőteljes savak dominálnak benne, és nagyon érződik Somló vulkanikus talaja. Lehet egyszer felnövök hozzá. Pl. töltött káposzta mellé nagyon illik, általában a káposztás ételeket jól kíséri.

Mivel három a magyar igazság, jöjjön még egy fajta és még egy legenda. A főszereplő a kékfrankos. A történet megint a háborús időkben játszódik, mégpedig a napóleoni hadjárat idején, 1809-ben.  A francia katonák Sopronban önkényesen belakták magukat a helyi gazdapolgárok házaiba és próbálván feledni a háború borzalmait (meg gondolom, ízlett is nekik), előszeretettel nyakalták a soproni vöröset. No de a soproni gazdákat sem ejtették a fejükre, kifigyelték, hogy kétféle pénz van a franciáknál, egy fehér színű háborús pénz, amit Napóleon készíttetett a hadi kiadásokra, meg egy kék színű pénz, amit még a boldog békeidőkben készítettek, így ez értékesebb volt. Amikor a katonák fizetni akartak, a borosgazdák csak annyit mondtak: kék frankot. Azért nagy francok voltak a gazdák is, a magyar embert sosem kellett félteni! :-) De ki kell hogy ábrándítsalak titeket, valószínű ez a történet sem igaz, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mindenhez tudunk egy mesét köríteni.

 A kékfrankos rengeteg étel kísérője lehet, a rántott húson keresztül a hurka, kolbászon át az étcsokis desszertekig, sőt egy zsírosabb ponty mellett is megállja a helyét.

Hungarikumnak tartjuk a kadarkát is, pedig ezt a fajtát a törökök elől menekülő rácok hozták magukkal.( De már mikor?!)  Tökéletesen otthonra lelt nálunk, a 18. században szinte mindenhol termesztették, mára háttérbe szorult, bár úgy veszem észre, hogy megint egyre több borász foglalkozik vele. A bikavér egyik alapfajtája. Kis pinot noirnak is nevezik, mivel nagyon hasonló a karakterük. Bora világos, fűszeres, paprikás, nagyon jól  a pörköltökhöz, gulyás leveshez, lecsóhoz.

A cserszegi fűszeres egy igazi magyar szőlőfajta, Bakonyi Károly alkotta meg 1960-ban az irsai olivér és a piros tramini házasításaként. Olyan, mint egy csokor virág, nagyon illatos, parfümös, ugyanakkor testes fehérbor. A legjobb cserszegiket a kunsági borvidéken készítik, kóstoljatok meg pl. Frittmantól egyet.  A keleti ételek nagyszerű kísérője.

 A továbbiakban engedjétek meg, hogy csak felsoroljam őket, a teljesség igénye nélkül, mert szerintem a fentebb leírt fajták a legmeghatározóbbak.

 Fehérek: Arany sárfehér, Kéknyelű, Bianca, Cirfandli, Ezerjó, Karát, Királylányka, Kövidinka, Kunleány, Nektár. 

Vörösek: Csókaszőlő, Duna gyöngye, Medina, Kékoportó, Turán

 Joggal kérdezhetitek, hogy a leghíresebb hungarikumról, a tokajiról miért nem beszélek? Azért, mert az egy olyan szerteágazó téma, hogy megérdemel egy külön írást. Mondjuk a legközelebb.